Have you ever seen the locusts
clean his wings right after a plague
like descendin’ of a dark cloud
dim the sunlight to end the day
to kill the sunlight to end the day
yes it will follow the rain

Have you ever seen the quiet indecision of a man
when he’s standing by the fire
with an eager friend in his hand
oh, will he ever quite understand
that it will follow the rain
I said oh my friend it will follow the rain

Have you ever seen your baby
getting caught by the lonesome wind
and the whistlin’ around the corners
telling you they have let her in
separation can now begin
yes, it will follow the rain

I said oh my friend it will follow the rain
I said oh my friend it will follow the rain

Have you ever seen the far side of a mountain
swallow the sky
as you travel through the valley
as your speedin’ still far behind
through the valley where lovers climb
where the children will blink and sigh
they have caught a lightning strike
in a jar just to watch it die
in the valley where lovers climb

Yes, it will follow the rain
I said oh my friend it will follow the rain

Az utóbbi két hónapom elég durva volt. Túlvállaltam magam melókból, ami egy önbizalomhiányos maximalistánál (alapban szerencsétlen párosítás), aki ráadásul kényszeres megfelelni vágyással küszködik, ráadásul konok, mint az öszvér, és még az utolsó pillanatban sem hajlamos beismerni, ha valami nem működik, nem túl egészséges kombináció. Az egész az utóbbi két hétben csúcsosodott ki, amikor is napi 7-8 kávén, két doboz cigarettán, két fájdalomcsillapítón, nyugtatón, és valami kevés hideg kaján éltem. Hajnalban nekiindultam, sötétben hazajöttem, nemhogy olvasni nem tudtam, hanem még a tévét sem nagyon fogtam fel, bedőltem az ágyba, feküdtem, mint egy fadarab, éppen csak a nyálam nem folyt, aztán aludtam valamit, nagy nehezen, másnap meg folytattam. Egyre nehezebben. Csütörtök-péntek magasságára értem el végre arra a szintre, hogy belássam – beláttassa velem a szervezetem -, ha rövid úton ki akarom nyírni magam, akkor csak hajrá, a legjobb úton haladok. Életemben ennyire nem forgattam be magamat, pedig voltak nagy hülyeségeim.

A három meló közül lemondtam az egyiket, a hétvégén romeltakarítottam, még pár telefon, aztán lassulás. Jó lenne pihenni egy hetet, de az nem most lesz – de mindegy, pihenésre tudok szánni időt, _ez_ most az elsődleges a fontossági sorrendben. Meg persze az, hogy legyen egy napom, amikor fogok egy széket, leülök a tükör elé és csendben elgondolkozok, hogy hogyan, miként, és merre tovább, meg egyáltalán, ezt mi a francért is kellett. Nem lesz egyszerű, és fájdalommentes, attól félek, de muszáj.

No de fogadalmak.

- tizenkét befejezett írás az évben (nem baj, ha rövid, az sem baj, ha nem igazán jó, a lényeg a befejezetten van, mert a tavalyi év gyakorlatilag szellemi nihilben telt el, és ilyet még egyszer nem akarok)

- tizenkét befejezett könyvismertető (nem baj, ha rövid, az sem baj, ha nem igazán jó, a lényeg a befejezetten van, mert a tavalyi év gyakorlatilag szellemi nihilben telt el, és ilyet még egyszer nem akarok)

- tizenkét befejezett filmismertető (nem baj, ha rövid, az sem baj, ha nem igazán jó, a lényeg a befejezetten van, mert a tavalyi év gyakorlatilag szellemi nihilben telt el, és ilyet még egyszer nem akarok)

Ha ez összejön, elégedetten zárom az évet. Ha csak félig, akkor is.

De a legfőbb fogadalom persze a tükör.

És amíg én a végtelen lehetőségek tanácstalanságába dermedve állok, a gyümölcsök lassan beérnek, aztán túlérnek, és végül lepotyognak, a fa meg szép lassan ledobja a leveleit és kiszárad.

Túl sok az elágazás, túl sok a vajon, a de, a hogyan, a miért, meg a mikor, túl sok az ígéret-gyümölcs, de igazit már olyan régen nem ízleltem, hogy már nem is tudom, milyen az íze.

Tisztába kéne jönni. Választani. Egyet. Egyetlenegyet. De ahhoz el kellene kötelezni magam, a kötelezettségektől pedig félek. Mind a történetek világában, mind itt, ezen a helyen, amit valóságnak neveznek. A kettőt persze nem lehet szétválasztani egymástól, újabb okosság, újabb közhely.

Így viszont csak lebegek valami légüres térben, hol itt, hol ott, hol meg amott, de igazán seholsem, és ha ez tovább folytatódik, lassan magam is semmivé válok. Vagy mindenné, egyszerre, ami ugyanaz a rossz. Olyan ez, mint amikor van nálad egy kulcs, előtted egy ajtó, de nem nyitod ki. Vagy mint szűz kurvának lenni, illegetni, meg billegetni magad, aztán gyorsan odébb hussanni. Vagy mint a lidércfény. Úgy tűnni, de valójában nem létezni.

Tisztába jönni. Választani. A legegyszerűbb, és egyben a legbonyolultabb dolgok.

Az utóbbi jópár hónap mérlege: öt befejezetlen mese és novella. Elég hosszúak, ráadásul, egyik-másik eléri az 50-60.000 leütést, így még frusztrálóbb az egész.

Pár napja elővettem egy régi ötletemet, nagy elánnal nekikezdtem, most meg nézem, hogy szépen lassan megdöglik a kezem alatt, mint az előző öt. Mitől van ez? Valami blokk, nyilván. Egyszer rágörcsölés, máskor meg totális érdektelenség, vagy rosszabb esetben undor, ha csak rágondolok, hogy írnom kellene, hogy folytatnom kellene. Igazság szerint nem csak az írással vagyok így, hanem az élet elég sok területével.

Nagy ritkán azért vannak fellángolások. Ez hetente két-három bekezdésre elég, ami, valljuk be őszintén, a nagy nullával egyenlő. Hiába van meg gondolatban bármi, mondta egyszer egy okos ember, ha azt a bármit képtelen vagy a valóságban realizálni, akkor az a bármi semmi marad. Vagy még rosszabb, újabb és újabb nyűg, újabb és újabb teher, újabb és újabb gondolat, hogy na, egy újabb dolog, amit félbehagytál, “egy újabb dolog, amire képtelen vagy“. Ezek meg csak gyűlnek, tornyosulnak, és egy szép, nagy, lefelé tartó spirált alkotnak.

Fene vinné el az egészet. De csak azért, mert nem akarok ocsmányul káromkodni.

http://www.facebook.com/gloryofromegame

Viszonylag kevés időt igényel (illetve lehetne előtte húsz órát is ülni egy nap, de néhány óránkénti, párperces rákukkantással is működik).

Ha valakinek van kedve csatlakozni, az jöjjön. :)

http://sfmag.hu/2011/06/08/horvath-norbert-az-elatkozott-erdo-novella/

Szerkezetileg a könyv nem “egybefüggő történet”, hanem – főleg amerikai, de időnként német – bakák visszaemlékezéseiből épül fel, akik csak a maguk szűk környezetét látták a háborúból. Ezekből a szilánkokból áll aztán össze a nyugati front 1944. június 7. (D+1 nap) és 1945. május 8. (az európai Győzelem napja) közötti időszaka.

A könyv megértéséhez szerencsére nincs szükség aprólékos történelmi ismeretekre. Elég, ha az ember nagy vonalakban tisztában van a nyugati front egyes hadjárataival, és harccselekményeivel. A fehér foltokat a könyv jól kitölti, így a hozzám hasonló, történelem iránt alapszinten érdeklődő átlagolvasó számára is élvezhető.

A kötet elsősorban a harccselekményeket veszi végig, amiket gazdag képanyagok, a fejezetek elejére beszúrt hadműveleti térképek, valamint egy vaskosabb blokk törnek meg, amiben az író kitér más témákra is – az utánpótlási rendszer embertelenségére, a légi hadviselésre, az orvosokra, a feketézőkre, a hadifoglyokra, és így tovább.

A fókusz persze az egyszerű bakák sikerein, kegyetlen megpróbáltatásain, életén, halálán, drámáin, és egyszer tipikus, máskor abszurd, de legtöbbször megrázó élethelyzetein marad – Normandiától kezdve a franciaországi gyors előrenyomuláson és a Siegfried-vonal előtti megtorpanáson át, egészen a Hürtgen-erdő értelmetlen csatározásaiig, a híres Market Garden-hadműveletig, az ardenneki ellenoffenzíváig és végül Németország lerohanásáig.

Egyeseket talán zavarhat, hogy az író időnként túlzásba viszi az amerikai kisember mitizálását – én hamar túlléptem ezen. A szerző amerikai, és nyilván minden szentnek maga felé hajlik a keze; másrészt bőven az egészséges nemzeti büszkeség határain belül marad. Ráadásul erősen ellensúlyozza ezeket a momentumokat az időnként kíméletlen kritika, amivel akár a katonákat, akár a felsőbb vezetést (legendás neveket, mint Montgomery, Bradley, Patton, sőt, még a sok helyen érinthetetlen bálványnak számító Eisenhower) illeti.

A több, mint hatszáz oldalas kötetet elejétől-végéig átrágni meglehetősen nehézkes  – ha az ember megpróbálja követni a rengeteg nyakába zúduló nevet, hadosztályt, várost, stb akkor könnyen belekavarodhat az információdömpingbe. De ezt a könyvet szerintem nem is így kell olvasni; elég egyszerre egy-egy fejezetre, vagy hadjáratra fókuszálni, esetleg csak találomra felütni a kötetet – az egész savát-borsát úgyis a pár bekezdéses visszaemlékezések és anekdoták adják.

A könyv teljesíti a maga elé kitűzött célt – olvasmányos formában ad képet a nyugati front amerikai hadjáratait mozgató legkisebb fogaskerekekről, a bakákról. Ha a kisember mitizálásától, és az időnként előforduló szerecsenmosdatásoktól (pl.: Drezda bombázásának létjogosultsága) eltekintünk, teljesen korrekt dokumentumkötet – ahol a korrektség egyáltalán nem a politikai korrektséget jelenti.

Általánosságban jobban kedvelem King rövidebb írásait; meggyőződésem, hogy a novella, illetve kisregény nemében jobban teljesít – elég csak a korábban megjelent A remény rabjaira, A jó tanulóra, az Állj ki mellettemre, vagy éppen a Mrs. Todd rövid újaira, a Túlélő típusra, A rugalmas golyó balladájára (és még sorolhatnám) gondolni.

Az író szokásához híven terjedelmes előszóval nyitja a kötetet, amiben életrajzi elemeket is beleszőve mesél a pályája során novellákhoz fűződő viszonyáról. Külön érdekesség, hogy a kötet utószavában rövid kommentárokat fűz az írásaihoz – személy szerint kedvelem az ilyenfajta bónuszokat.

A kötet maga majd’ ötszáz oldal, és tizenhárom történetet tartalmaz, amiket – figyelem, néhol spoilereket is elhintve – sorban veszek végig; kicsit bő lére eresztve, személyes véleményeket és szubjektív meglátásokat beleszőve.

Az első történet az Állomás. Kellemes felütése a kötetnek, és nem lövök le nagy poént, ha elárulom, kísértetsztori, mert már az elejétől fogva nyilvánvaló: a poros, vidéki vasútállomáson vesztegelő utasok körül – akiknek kisiklott a vonata, és a mentesítő járatot várják – valami nincs rendben. Nem rémtörténet, inkább könnyed, melankolikus darab, hangulatos leírásokkal, szerelemmel, halállal, szellemekkel, ezüstdollárként fénylő teliholddal és olyan karakterábrázolásokkal, amiknek King mindig is a mestere volt.

Bő lére eresztett, hetven oldalas novella A mézeskalács lány. Főszereplője Emily, aki bölcsőhalálban vesztette el csecsemőjét, és pótcselekvésként futni kezd. Kényszeres futása lassan megszállottsággá válik, amire rámegy a házassága. Miután kimenekül korábbi életéből, gazdag apja tengerparti szigeten álló nyaralójába költözik. A luxusvillákkal teleszórt kis sziget az év ebben a szakában szinte teljesen üres, és a depressziós nő, aki azért ment oda, hogy lezárja magában a gyász folyamatát, folytatja a megszállottsággá váló futást. Tűrőképessége határait feszegeti, csontsovánnyá fogy, és magányában a napok lassan összefolynak előtte. Egyetlen társasága a szigetre vezető hidat felügyelő öregember, akivel felszínes kapcsolatot alakít ki.

Eddig a pontig élvezettel olvastam a novellát, és kíváncsian vártam, mit hoz ki King az alaphelyzetből, és a lélektanilag nagyszerűen felépített karakterből. Aztán hirtelen fordulat, vagy inkább törés következik be – Emily az egyik villa parkolójában meglát egy autót, amin furcsaságot vesz észre; egy lány összeszurkált hulláját találja meg a csomagtartóban; leütik; amikor magához tér, egy székhez szigszalagozva találja magát, szeme előtt a ház késsel hadonászó, tébolyult tulajdonosával, aki arra készül, hogy megölje, és…

…és az egész átmegy egy véres-menekülős-kergetőzős, sablonos történetbe. Természetesen a végső, tengerparti „futóverseny” sem maradhat el, és a lezárás is elmegy, de személy szerint nem kedvelem az ilyen típusú, filmes párhuzammal élve Sikoly-jellegű, „fogócskás-bújócskás” rémtörténeteket.

King utószava szerint az egész valamiféle metafora is – nem futhatsz el mindig, egyszer szembe kell nézned a gondjaiddal –, de ezt a magyarázatot én elég erőltetettnek találtam.

Összességében egyszer olvasható írás, hatásos felvezetéssel, kár, hogy King ilyen olcsó megoldás irányába vitte el az egészet.

Szintén rövidke a harmadik novella – legalábbis az íróhoz mérten, tizenhárom oldal –, ami a Harvey álma címet viseli.

Az egészben nem is a történet az igazán megragadó, hanem – ahogy azt Kingnél megszokhattuk, igyekszem ezt többször nem leírni –, a szereplők plasztikussága. Egy hatvanas évei környékén járó, fásult háziasszony gondolataiba kapunk betekintést – abba, hogy negyven év után hová juthat egy házaspár kapcsolata, akiknek életében már azok a bizonyos apró örömök is régesrég átalakultak bosszantó apróságokká. A novella ezen rétege néhol szomorkás, néhol egyenesen kiábrándító, korrekten ábrázolja egy elfáradt házasság kisszerűségét.

Persze történet is akad, nem túl egyedi: reggel van, a feleség a konyhában ügyködik, amikor férje felébred, és még félálomban, – vagy valami furcsa tudatállapotban – elmeséli éjszakai rémálmát, amiben három lányuk közül az egyik meghalt. A feleség pedig egyre nyugtalanabbul fedezi fel, hogy az álom egyes részletei összevágnak a valósággal. Összességében kellemes rövidke, ami a túlságosan nyilvánvaló befejezés ellenére is továbbrezonál az emberben.

A Kényszerpihenő King saját élménye alapján született történet. Az alaphelyzet egyszerű: adott egy középkorú egyetemi oktató, aki szabadidejében sikeres ponyvaregényeket ír álnéven, és író-olvasó találkozókra jár. Ilyenkor az imidzs kedvéért a szürke kisegérből öltözködésben és viselkedésben is átvedlik egy vagány fickóvá, mert egy keményöklű főszereplőkről író embertől ezt várják el a rajongók.

Éppen hazafelé vezet egy találkozóról az éjszaka közepén, félig még a macsó íróként, félig már az egyetemi oktatóként, és egy pihenőhelynél megáll könnyíteni magán. A vécé felől aztán egyre jobban eldurvuló veszekedést hall – a hangok tanúsága szerint egy begőzölt férfi üti-vágja a nőjét, és ő nem tudja, hogyan reagáljon a szituációra. Aztán persze cselekszik.

Rövidke történet, mégis jópár, szépen összefonódó értelmezési réteget fel lehet benne fedezni, és ettől nagyszerű az egész. Szól egyrészt az identitásról; szerepelnek benne az írói léthez kapcsolódó elemek (álnevek szerepe, ötletek meglepő forrásai); felvillanásszerűen megjelenik a kérdés, hogy mennyire képes kifordulni magából egy alapjaiban visszahúzódó ember; és még jópár dolog. Mindez ráadásul a King-féle plasztikussággal ábrázolva, ami képes magával ragadni, és beszippantani.

A szobakerékpár története hasonlóságot mutat A mézeskalács lánnyal – bizonyos szinten a megszállottságról szól. Főszereplője egy szabadúszó New York-i reklámgrafikus, aki felesége halála után csak éldegél a világban. Munkájában, bár korrektül fizet, semmi örömöt nem talál, és lassan elhízik.

Orvosa figyelmezteti a túlsúlyosság veszélyeire, és a könnyebb érthetőség kedvéért egy metaforával ábrázolja a helyzetet – a szervezet olyan, mint egy út, a szervezet védekező mechanizmusai az utat karbantartó melósok; ha túl sok munkájuk van, egy idő után elfáradnak, vagy egyenesen fellázadnak, és ennek beláthatatlan következményei lehetnek. A számára valószínűleg sablonos metafora a főszereplőben olyan folyamatokat indít el, amikre gyakorlatilag az egész novella felépül.

Amikor hazamegy, ihletetten megfesti az orvos metaforáját; az utat, aminek vége elvész az erdőben, és a négy fáradt munkást. Nem sokkal később vásárol egy szobabiciklit, és kifüggeszti maga elé a festményt.

Lassan aztán kezdi elveszteni a realitásérzékét; valami önszuggesztiós folyamat eredményeképpen tekerés közben mind többször találja magát a kép világában, egyre jobban elmosódik a valóság és fantáziája közti határ. Kingnél a fantázia világa persze gyakran sötét és vészjósló, és a történet főszereplője egyre fenyegetőbb helyzetekben találja magát, amikből képtelen szabadulni.

A jól felépített történet befejezése számomra csalódásnak bizonyult. A saját maga által kreált őrület mind meredekebb spirálján lefelé csúszó főszereplő végül egyfajta feloldozást nyer, ami zavaró deus ex machina, és nem teszi igazán rémtörténetté az egészet. Mintha maga King is megrettent volna attól, hogy végigvigye a gondolatmenetet, és kicsit elmaszatolta volna a befejezést. Ettől függetlenül korrekt írás, amiben a történet felszíne alatt súlyosabb kérdések is meglapulnak: mi az a határ, ami után az ember megszállottá válik; meddig képes valaki a környezetének hazudni, és milyen hatása van, ha önmaga is elhiszi a saját hazugságait; hol húzódik az a bizonyos vörös vonal épeszűség és őrület közt; vagy éppen milyen apró események képesek a tudattalanból előhívni a démonokat. A válaszok – mint Kingnél általában – az olvasóra vannak bízva.

Visszajáró tárgyakról szól az Amiket hátrahagytak című novella. Főszereplője a 2001. szeptember 11-i terrortámadást túlélt férfi, aki a World Trade Center valamelyik tornyában dolgozott; és akinek a lassan egy éve elvesztett munkatársai apró-cseprő holmijai egyszer csak megjelennek a lakásán.

Sok mindent nem tudok írni róla; King az utószóban úgy nyilatkozik, hogy mivel minden írást a megértési vágy vezérel, ez az ő próbálkozása az egész esemény, és a maga után hagyott sebek megértésére. Remélem, ha csak egy lépéssel is, de közelebb került a céljához – az amúgy nem túl érdekfeszítő novella alapján én nem tudom megítélni.

A maga nyolcoldalas terjedelmével A bizonyítványosztás délutánja a kötet legrövidebb darabja, egyszerű ujjgyakorlat, vagy – rossz viccel élve – felvillanás. King jegyzete szerint egyetlen fantáziakép ihlette. A kép nem túl egyedi, ahogy a novella sem: nukleáris robbanás gombafelhője – és a megelőző villanás – New York felett, egy lány szemével nézve.

Elolvasom, elfelejtem jellegű szösszenet, helykitöltő jelleggel.

Az N már jóval súlyosabb darab. Felépítésében a régimódi rémtörténeteket követi, levelekből, egy pszichiáter feljegyzéseiből, naplóbejegyzésekből, újságcikkből és e-mailből áll össze, és komoly szerepet játszik benne a rögeszmés-kényszeres zavar.

King újra az épeszűség és az őrület közti határmezsgyét igyekszik felderíteni, és bár a novella végén valószínűsíthető, hogy az események valóban megtörténtek, és nem csak egy őrült víziói, az egész mégis olyan hatásosan és nyugtalanítóan van megírva, valamint olyan dolgokat boncolgat, amik sokkal mélyebben képesek hatni az olvasóra, mint A mézeskalács lány kergetőzései – pedig mind a kettő rémtörténet.

A kötet legsúlyosabb darabja, bevallom őszintén, nem szívesen olvasnám újra. Rá is kellett pihennem egy napot, hogy egyáltalán legyen kedvem belekezdeni a következő novellába…

… ami A pokol macskája címre hallgat. Az író korai zsengéje, harminc-egynéhány éve jelent meg egy férfimagazinban, és ha rosszmájú szeretnék lenni, azt írnám, meg is látszik rajta. Poe írásaihoz hasonló sztori, körülbelül egy Mesék a kriptából epizód ötletességével.

Adott egy gonosz, elpusztíthatatlan macska, ami már több ember halálát okozta, és aminek kényszerű gazdája – abszurd alaphelyzet – profi bérgyilkost fogad fel az állat megölésére. A történet első fele az öregember meséje, a második pedig a macska és a bérgyilkos küzdelme (blődnek hangzik, be kell vallanom, kicsit az is). A végkimenetel egyértelmű, a novella nem szolgál nagy meglepetéssel, de legalább nem is fekszi meg túlzottan az ember gyomrát.

Rövidke írás a New York Times-előfizetés aciós áron; egy özvegy története, akinek szeretett férje két nappal korábban repülőgép-szerencsétlenségben meghalt, és akinek egyszer csak megcsörren a telefonja – nem nehéz kitalálni, ki hívja fel egy helyről, ahol az idő furcsán viselkedik. Aprócska ötletek, hangulat és karakterábrázolás viszik el a hátukon a sok helyről ismert alapötletet, és ha nem is világmegváltó mű, én – talán furcsa ilyet mondani egy halállal, gyásszal és túlvilági misztikummal teli írásról – személy szerint kifejezetten bájosnak és szívmelengetőnek találtam.

Érdekes felépítésű novella a Néma, ami egy hármas „gyónáson” alapul. Gyón egyrészt a novella főszereplője, az utazó ügynök, egy templomban; gyón pár nappal templombeli gyónása előtt, egy hobó-jellegű, süketnéma stopposnak arról, hogyan babrált ki vele a felesége aljas módon; és a stopposnak mesélt történetben gyón a feleség is, aki részletesen elmeséli férjének a bűneit.

Sodró lendületű történet, ami – bár megint csak nincs nagy csavar a végén – érdekes szerkezetével és King mesélő erejével egyszerűen olvastatja magát, és elsőrangú olvasmánynak bizonyul.

Az Ayana történet a csodákról, haldoklók rejtélyes felépüléséről, könnyed misztikummal fűszerezett elbeszélésbe öntve. Kinget súlyos balesete után érthetően foglalkoztatta a téma, és Kingről tudni, hogy ami komolyan foglalkoztatja, azt előbb-utóbb meg is írja. Nem túlságosan erős sztori, nem is túlságosan gyenge, olyan átlagos, amit sok irányba el lehetett volna vinni, de igazából nem tart semerre. Szavak megfelelő sorrendben, ahogy mondani szokás, egy profi írótól, amik átfolynak az ember agyán, és szinte azonnal el is tűnnek.

A Szorult helyzetben című, a kötetet lezáró darabot két egymástól eléggé távol álló élmény ihlette: az egyik Poe Az elsietett temetés című novellája, a másik King mobilvécékben rendszeresen megjelenő klausztrofób gondolatai.

A történet főszereplője két rivális ingatlanügynök, akik közül az egyiknek széthullik az élete, és ettől bekattan. Az életében fellépő minden rosszat a másikra vetít ki (aki szintén pszichés zavarokkal küszködik; így, a kötet végén már leszögezhetem, hogy King az utóbbi időkben valamiért még jobban vonzódik a témához, mint azelőtt), és bezárja őt egy elhagyott helyen álló, jól előkészített mobilvécébe.

A klausztrofóbia, a halálfélelem érzése plasztikusan jelenik meg, és a kijutásért folytatott küzdelem, ami során a főszereplő megváltozik, valamiféle torz újjászületésként is felfogható. Mégis, számomra A szorult helyzetben – nem csak az ürülékkel kapcsolatos képek és metaforák túltengése miatt – csak egy gyomorforgató, nem túl vonzó történet maradt.

Érdekes módon amúgy, míg az előző novelláról King A halálsoron című börtönsztorijára, addig erről A remény rabjai megmenekülés-jelenetére asszociáltam – a különbség, hogy azokban kevésbé voltak öncélúak ezek a jelenetek.

Összességében hulámzó színvonal jellemzi a kötetet – csakúgy, mint King egész életművét –, de még a gyengébb írásokban is fel lehet fedezni olyan mozzanatokat, amik miatt érdemes elolvasni őket. Számomra külön kiemelkedőek voltak az Állomás, a Harvey álma, a Kényszerpihenő, az N (bár továbbra is fenntartom, hogy nem szívesen olvasnám újra), a Néma és a New York Times-előfizetés akciós áron.

Nem meglepő, hogy ahogy King öregszik, más dolgok foglalkoztatják, mint fiatalabb korában – a szereplői is inkább középkorú, vagy idős, megállapodott emberek. Személy szerint azonban meglepett, hogy milyen sok történetében játszik szerepet az identitáskeresés és a különféle lelki defektusok, valamint ezeken keresztül áttételesen a valóságboncolgatás.

Ha valaki eddig is kedvelte King írásait, szerintem érdemes a Napnyugta utánnal is próbát tennie. Az író nem vált önmaga paródiájává, és az epikus terjedelmű Setét Torony-ciklus befejezése után, 2011-ben sem fáradt el, még mindig képes friss csodákkal, borzongással, és jó történetekkel meglepni az embert. Az én szememben megmaradt igazi, régivágású mesélőnek.

Furcsa, hogy az ember későbbi ízlésére, érdeklődésére mennyire rányomja a bélyegét egy-egy teljesen véletlenszerűen, de éppen a megfelelő életkorban betaláló olvasmányélménye. Nálam a fentiek mind ilyenek voltak; de amit még most, harmincegy éves fejjel is képes vagyok kézbe venni, és újraolvasni (sőt, annak ellenére, hogy előre tudom, mi fog történni a következő fejezetben, végigizgulni), az egyedül a Corum kardjai.

Nem túlzás – ha hússzor nem olvastam el, akkor egyszer sem. Egyrészt sziporkázó ötletekkel teli, epikus fantasy kalandregény, aminek főszereplője, az ősi vadhagh (másutt eldren, vagy melnibonéi) nép utolsó képviselője, a testileg megcsonkított, lélekben megnyomorított Corum herceg, aki útnak indul, hogy bosszút álljon az emberi fajon. Közben kísérőkre lel, félistenné magasztosul (vagy éppen aljasul, Moorcocknál az ilyesmi soha nem egyértelmű), civilizációkat rombol le, seregeket vezet, létsíkok közt utazik, isteni lényekkel köt paktumot, vagy éppen végez velük, és így tovább. Másrészt egy grandiózus koncepció bemutatása – Michael Moorcock „multiverzumáé”, egy kozmikus vízióé, amibe egy kivételével az író általam összes elolvasott története beilleszthető. A Tanelorn misztikus városa körül forgó milliárdnyi szféráé; az Örökkévaló Bajnoké, akinek, vagy aminek Corum csak az egyik aspektusa; a bajnok kísérőjéé (a regényben Jhary-a-Conel névre hallgat); az örök ellenpólusé (Glandyth-a-Krae gróf, vagy Gaynor herceg); a Törvény, a Káosz és az Egyensúly örökös küzdelméé; a multiverzum mindenható erőié; és két fekete pengéé, amik valamilyen módon mindennek az alapjai.

A trilógia minden részletét imádom, még ma is – de gyerekfejjel maga volt a nagybetűs CSODA.

—

* valójában regénytrilógia: The Knight of the Swords (1971); The Queen of the Swords (1971); The King of the Swords (1971)

1) giccses

2) pozőrködő

3)  túlértékelt

4) blőd

5) buta.

Ja, eszembe jutott egy hatodik szó, bármelyik elé beilleszthető. Végtelenül.